Tudásunk csak sejtés

Az ember tudatlan lény. Miért mondom ezt? Mert a létezés végtelen valóságában csak "kapargatjuk létünk dobozának fedelét".(Váci Mihály.) Mindazok, akik azzal kérkednek, hogy megfellebbezhetetlenül tudnak valamit, hogy tudásuk az egyetlen igaz tudás, nemcsak fájdalmasan nevetségesek, de kártékonyak is. 

Elég kérdezni. Ha válasz nem érkezik is, csak kérdezz!

Nemes Nagy Ágnes: 

Istenről

Hiánybetegségeink legnagyobbika

Lásd be Uram, így nem lehet. Így nem lehet teremteni. Ilyen tojáshéj-Földet helyezni az űrbe, ilyen tojáshéjéletet a Földre, és abba – felfoghatatlan büntetésként – tudatot. Ez túl kevés, ez túl sok. Ez mértéktévesztés, Uram.

 

Mért kívánod, hogy két tenyérrel átfogható gyerekjáték-koponyánkba egy univerzumot gyömöszöljünk? Vagy úgy teszel velünk, mint a tölgy makkjával, amelybe egy teljes tölgyfát gyömöszöltél?

 

Nem bánnék soha úgy a kutyámmal, mint Te velem. Léted nem tudományos, hanem erkölcsi képtelenség. Ilyen világ teremtőjeként létedet feltételezni: blaszfémia.

 

Legalább ne tettél volna annyi csalogatót a csapdába. Ne csináltál volna felhőt, hálát, aranyfejet az őszi akácnak. Ne ismernénk a vékony, zöldes, édes-édes ízt: a létét. Irtózatos a Te édes lépvessződ, Uram!

 

Tudod te, milyen a vércukorszint süllyedése? Tudod te, milyen a leukoplákia halvány kicsi foltja növőben? Tudod te, milyen a félelem? A testi kín? A becstelenség? Tudod-e, hány wattos fényerővel tündöklik a gyilkos?

 

Úsztál folyóban? Ettél citromalmát? Fogtál-e körzőt, téglát, cédulát? Van körmöd? Élő fára vésni véle, kriksz-krakszokat hámló platánra, míg

 

megy odafönt, megy-megy a délután? Van odaföntöd? Van neked fölötted?

 

Egy szót se szóltam.

Forrás: Wikimedia Commons / Andrea Mantegna (1431–1506)

A szürke búra alatt egyedül vagyok... én is

Borús az égbolt. A szürke búra alatt egyedül vagyok. Hallom, ahogy az öcsém tiltakozik: Dehogy vagy egyedül nővérkém! És sorolja a közelebbi, távolabbi családtagokat. De valaki hiányzik a felsorolásból, a legfontosabb. Akivel a borús ég alatt is voltam valakivel. Az egyedüllétet teljesen senki és semmi nem tudja felszámolni, és ezt el is fogadom. Itt, az ég alatt, minden teremtett lény bele van zárva az egyedüllét repeszthetetlen burkába. Nem szidom a T(t)eremtőt emiatt. Ő is egyedül van. Bármit is bocsátott ki önmagából szörnyű magányában, minden magában hordozta a halálos-életes sóvárgást egy másikra.
Erről szól a végtelen történet. Sajnállak T(te)remtő, s ez sajnálat vezetett át az irántad érzett szeretetre. Megéreztem a sóvárgásodat, s attól kezdve már semmiért sem haragudtam többé.
De tényleg így van-e? Nem haragszom rád, azért sem, hogy a tíz közös évet is megkurtítottad, és amiatt sem, hogy Csiperke beteg lett, és újra meg újra hallom a kínlódó köhögését, és hogy holnap után kihúzkodják megfáradt ínyemből a fogakat, és valami mű izét kell reggelente a számba helyezni, és este kivenni, meg azért, hogy ennél sokkal de sokkal szörnyűbb dolgok is történnek pontosan ebben a pillanatban, és a pillanatot követő következő pillanatban...

Nem. Nem haragszom. Néha átérzem a tehetetlenségedet, a fájdalmadat - csak egy végtelen parányi töredékét, de az is sok nekem -, mert nem lehet másképp. Te is a törvény alá vagy rekesztve. Tudom, hogy neked is kellett valami, valaki, ahogy nekünk is. Vigasztalónak, társnak a muszáj-létezésben. Ne félj, ha haragszom is egy cseppet néha! Tudod, hogy...
És téged is.

Csipkebokor - Minden jól van

Először anyám ágya mellett sejtettem meg az örökkévalóságot. (Jaj, micsoda régimódi, poros kifejezés! Nem divat efféle szavakat használni, bombasztikus, riasztó. Trendibbet keresek, de nem találok, így, hagyom. Ez a legjobb szó a töredékes értelem világában, és ennyi.)

Haldoklott. A rák híre óta kerültem a tekintetét. Akkoriban még nem vágták a beteg képébe, hogy hányadik stádiumú rákos, sőt még a kór tényét sem közölték, és én nem akartam, hogy meglássa a szememben a félelmet. Mellé néztem, hol a kopott vaságy rozsdafoltjait pásztáztam, hol az éjjeliszekrényen a bögrét bámultam, bármit, de kerültem a tekintetét. Egyszer mégis észrevettem egy a mellén éktelenkedő sebet.  Gyorsan az ablak felé fordultam, s akkor - ahogyan Mózesnek a sivatagban, nekem is megjelent  a csipkebokor, egy kopasz ágacska vörösen lángoló ága-boga a János Kórház klinkertéglás falán.

Rácsodálkoztam, sőt, egy végeérhetetlen pillanat erejéig elmerültem benne, eggyé váltunk, de nem hittem a fénynek, mely egy pillanatra belevilágított sötétségembe. Túl fiatal voltam még, érzékszerveimet elhomályosították a rám zúduló földi élmények.

Anyám, még az ötvenet sem töltötte be, amikor meghalt. Akkor úgy éreztem, mindennek vége. Nem tudom ki ő, és már sohasem fogom megtudni. Vége, vége, vége. Belehullottam önmagamba, ezért elveszítettem önmagamat. Hét évet töltöttem a depresszió kútjában, csendben és sötétben.

Mégis a csend legmélyebb pontjain újra felizzott, sőt, egyre erősebben lángolt a bokor. Később, lehettem tán negyven is, amikor felsejlett végre egy másik valóság emléke, melyből ide zuhantam, melybe visszatérek. Nagyon lassan értettem meg, hogy a halál vezet az élethez. Hogy meg kell halnunk ahhoz, hogy igazán élhessünk, és hogy "minden jól van".

Tony Cicoria - Az üzenet

Mióta Tibor átköltözött a másik, térben és időben végtelen világba, erős vágyakozással vágyom fellebbenteni a függönyt, hogy minél többet érezzek, értsek, tudjak meg arról a helyről, ahol most - hitem szerint - létezik.

Ha bárki hírt ad, tudósít a végső otthonról, minden érzékszervemmel figyelek.

Dr. Cicoria is egy hírhozó - talán nem látszik rajta nyomban, hogy angyal, de az. Egy villámcsapást követő halálközeli élménye után ébredt a vágya a klasszikus zene iránt, olyannyira, hogy maga is megtanult zongorázni. A fenti videón saját szerzeményét játssza.

Aki többet szeretne tudni róla és személyiségformáló élményéről, nézze meg az alábbi angol nyelvű videót.

Rövid magyar összefoglaló:

Dr. Cicoria és a családja kerti partira készült, amikor a sógora megkérte, hívja fel az édesanyját, aki késett. Telefonálás közben a házba belecsapott egy villám, és a telefonálót a készüléken át villámcsapás érte. Így számol be erről a baleset érintettje: A hatalmas csapás először hátrafelé repítette, majd előre indult, és bár tudta, hogy mi történt, és látta a telefonkagylót, hogy lóg a zsinóron, nem értette, hogy lehetséges mindez, minden zavaros volt. Látta az édesanyját, amint sikoltozva fut le a lépcsőn felé, de észrevette, hogy az elfut mellette, mert nem látja őt, és akkor rájött, hogy meghalt.Látta és hallotta az eseményeket, miközben ő láthatatlan maradt. Ráébredt, bármi is történt, ő van, létezik. Felfelé indult a lépcsőn, s mialatt haladt a lábai eltűntek, feloldódtak, és mire felért az emeletre már nem volt önmaga számára látható teste sem, valamiféle ködös, gondolkodó energiagolyóvá vált. Majd elhagyta az épületet is és elmerült egy kékes-fehér fénybe, és átélte a legcsodálatosabb érzést, a teljes békét és szeretetet. Miközben a fényben fürdött kristálytisztának érezte magát, de még ebben a különleges helyzetben is arra gondolt, hiszen tudományos háttérben élte földi életét, meg kéne mérni ezt a csodálatos energiát. Tudta, ebből származik minden, és bárminek is higgyék, nevezzék, ez az Isten. Úgy érezte, ennél nagyszerűbb dolog nem történhetett volna vele. Akkor azonban a legcsodásabb utazás hirtelen véget ért. Dr. Cicoriát a partin résztvevő egyik vendég, aki történetesen nővér volt, újraélesztette.

Macskák és illatok...

Az ellenállásom végleg megtört, a Kanci kivételével - a spriccniket végképp nem viselném - mind a négyen idebent töltik napjaikat. A télre hivatkozom, hogy csupán a cudar idő miatt, fenyegetem őket, hogy jöjjön csak a tavasz, kipenderítem a hölgyeket. Beszélgetünk.  Figyelnek, de csak Encián válaszol, sőt, kérdez is, én meg visszakérdezek. Persze unatkoznak, engem nyúznak némi figyelemért, játékért, simogatásért. Értik a dolgukat.

Most bevallom, bár lehet, hogy előtted nincs titkom, hogy Csiperke éjjel is velem van, sőt, néha beül a lábamhoz, befészkeli magát a paplan ölelő  hajlatába, és bár végtelenül kényelmetlen, mert egész éjjel próbálok úgy helyezkedni, hogy neki is jó legyen, ilyenkor boldogabb vagyok. Hajnaltájt felébreszt, sürgős dolgai, no meg a vadász szellem parancsára. Ha nem válaszolok mindjárt sürgetésére, addig nógat, míg meg nem mozdulok, s a redőnyt fel nem húzom kissé. Nem, egyáltalán nem durva, ellenkezőleg, végtelenül gyengéd ilyenkor, amikor egy puha mancs a kezedhez ér, az jó.

Ezen kívül mostanában semmi rendkívüli nem történt, Istennek hála, néhány apróbb kellemetlenség, tudod, a szokásosak, elromlik ez meg az, de lassan beletanulok a dolgok intézésébe, tudomásul veszem, hogy csak magamra számíthatok, s teszem, amit kell. Illetve, mégis! Amikor ebéd utáni sziesztára lehuppantam a fotelunkba, sokszor a másikba képzellek, s egy lapot kezdtem olvasgatni, amikor csodás illatot éreztem. Egy kicsit talán túl erős is volt az illat, de legjobb parfümömmel vetekedett. Kerestem, de nem találtam a forrását. Miután a másik foteben - a te foteledben - ültömben is éreztem, és estefelé a rekamién ülve, csak arra tudtam gondolni reménykedve, hátha te üzened, hogy élsz és jól vagy.

Másnapra megtört a hitem, előjött a realista és követelte, hogy ennek nézzek utána. A vizsgálat fenyegető eredménye szerint az efféle "hamis" illatélmények komoly betegségek előjelei lehetnek. Megrémültem, megszomorodtam. Azóta eltelt már néhány hét az illatok nem hagytak el. Szorongok és reménykedem egyszerre. Válaszodat várom drága, egyetlen Tiborkám! Boldog időtlenséget a hiányoktól mentes teljességben!

Üzenetek odaátról...

Szervusz édes Egyetlenem!



Mikor is írtam neked utoljára? Egy hónapja? Még régebben? Pedig akkor elhatároztam, hogy folyamatosan tudósítalak arról mi történik velem. Igaz, te tudsz mindenről, azt hiszem! Vagy mégsem? Sőt, az is lehet, hogy már végleg elragadott tőlem az a sokkal, sokkal szebb és boldogabb világ, s már nem is gondolsz rám. Ha így van, tudd, hogy nem haragszom, sőt, kívánom, hogy így legyen!

Azok a boldogok, akik átléptek már a másik világba, de visszajöttek, nem azért tették, mert visszakívánkoztak, de nem ám! Maradni akartak, a teljes szeretet ölelésében elfeledték a tökéletlen földit. Elfelejtették szerelmesüket, szüleiket, sőt gyermekeiket. Akkor nem csodálkozhatunk azon sem, hogy itt a földön mi is felejtünk, ha akarunk, ha nem. Ez hol átok, hol áldás.

Néha mostanában reggelente én is el-elfelejtek köszönni neked. Pedig a képeiddel vettem körül magam mióta elmentél. A falon, rögtön ahogyan belépek az ajtón, ott vagy, erdő zöldjében, egy fának támaszkodva állsz... a telefonomról is rám nézel, a képernyőről... Ragaszkodom hozzá, hogy itt légy velem, mindig, mindenhol velem.

Mégis... ma reggel is csak kissé megkésve köszöntöttelek, Tudom, te nem bánod, s vigasztalsz, derűsen, szelíden: Ne is törődj vele Juditkám, nem számít! De én nagyon szomorú vagyok emiatt. Vajon Carmen emlékszik-e még rád? Tudod, hogy nagyon megöregedett? ...Bizony, már nem  a régi! A bundácskája elvékonyodott, néhol sápadt, vöröses fények maródnak a ragyogó feketébe és ezüstös szálak. A szeme sem borostyán, inkább matt cinóber, s amikor simogatom érzem az elvékonyodott bunda alatt a csontjait, s arra gondolok, meddig lesz még velem, s aztán veled lesz-e ő is, odaát az időtlen örömben....

Macskák... A szerelmes levelek folytatása

Drága Tiborkám!

Csendes a reggel. Október végi, nyájas búcsúzás. Nyájas - milyen szép szó, de mostanában nem hallom, nem olvasom, pedig olyan gazdag. Félek, szegényedünk, de az igazi kincseket soha nem veszíthetjük el, mindjárt ezzel vigasztalódom, Carmen az ölemben dorombol, a kis mancsát simogatom, érzem a finom csontperceket és izületeket, a szőre selyem. Tudom, nem lakásba való, de lásd be, hogy nem elég a testben élőnek csak a távollevők üzenete, kell az érintés bizonyossága. Te tudod, hogy jól végzik a dolgukat, és én is igyekszem. Mindegyiknek szüksége van rám, és nekem is szükségem van mindegyikre. Persze, hogy sok az öt macska, de lehet-e sok a szeretetből, a gondoskodásból? Te nálam jobban tudod, hogy nem.

Így aztán reggelenként létszámellenőrzést tartok, megnyugszom és hálás vagyok, ha mindegyik itt sürgölődik körülöttem. Kérlek, ne nevess ki, neked bevallom, ezek a közönséges házimacskák számomra istenbizonyítékok. A kutyások talán felhördülnek, dehogy, a kutya, a kutya az, és természetesen igazuk van, s azoknak is, akik a cinegét emlegetik, és van, aki a teknőst.

A természetben valahogy könnyebb rátalálni és rád találni.

Eleinte tiltakoztál, Bubut mindjárt elfogadtad, de macskát ne! Tudtam, hogy megszereted őt, őket, s amikor heten voltak, éreztem, erősen tartasz a további szaporulattól. Tulajdonképpen a befogadó szeretetedtől tartottál, most már te is tudod.

Ideát minden jó fordulhat rosszra, és fordítva. Az egyik feladat a mérték megtalálása és megtartása. Odaát ez ugye, könnyebb?


A dal szövege magyarul:

Éjfél, sűrű csönd ül a járdán
Mire gondol a vén Hold
Hogy csak mosolyog rám?
Lomha szél fú, rőt avar fut a lábam elé
Tépett ág jajong a fán

Holdfény derűs emléket ébreszt
Újra ébred a régmúlt, minden gyönyörűség
Boldog órák az ifjúságom szép idején
Gyertek hozzám vissza még!

Halvány lámpa villog fenn
Még áldott árnyék rejt el
Szúrós zaj kél, összerezzen a csend
Ha rámtör majd a reggel

Hajnal, ne tarts tükröt a vénnek!
Ha csak emlék az élet, talán szép marad még
Tán a kék éj, a holdvilág még ifjúnak lát
Úgy, mint egykor, régesrég

Füstben barnult új nap kél
A korhadt, pállott széllel
Kihunyt lámpát gúnyol az ömlő fényár
Ha elkullog az éjjel.

Nézz rám! Kicsit érints meg némán!
Maradj még, szelíd emlék
Színes hajdani nyár...
Érj csak hozzám, és feléled a boldog idő!
Jajj, a hajnal pirkad már...